A Waldorf-iskoláról

Kezdeném azzal, hogy bár az interneten talán nincs rövid összefoglaló a Waldorf-pedagógiáról, de aki szívesen vesz a kezébe egy „egy estés” könyvecskét, annak jó szívvel ajánlom L. Francis Edmunds: A Waldorf-pedagógia című, mindössze 70 oldalas munkáját. Aki pedig szívesen forgat illusztrált irodalmat, ne hagyja ki Frans Carlgrentől a Szabadságra nevelést. („Török Sándor” Waldorf-pedagógiai Alapítvány. Pilisborosjenő, 1999.)

Az iskola

Ahogy ígértem, az iskolával folytatom a Waldorf-pedagógia bemutatását. Bevezetőként az iskolaérettségről szeretnék pár szót ejteni. A Waldorf-iskolában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek ne legyenek iskolások, ha annak még nem jött el az ideje. Az iskolaérett gyermek egyik fontos jellemzője, hogy megkezdődött nála a fogváltás. Azok az erők, amik addig fizikai testének felépítésén munkálkodtak, most kezdenek felszabadulni, és a tanulás szolgálatába állíthatók. Egyre többször merül fel a fogváltás kérdése hagyományos pedagógiájú iskolákban is, ennek alapja itt általában a pedagógusok több éves tapasztalata az érkező diákokkal kapcsolatban. Az iskolaérett gyermek továbbá érthetően ejti ki a hangzókat, mondatokba foglalva tud elmesélni egy történetet, énekel. Vannak a testi ügyességgel kapcsolatos elvárások is, pl. ugrálás egy lábon előre-hátra, járás lábujjhegyen, a cipőfűző önálló megkötése, öltözés önállóan, az ujjak mozgása kifinomult (pl. gyöngyfűzés, körmöcskézés, szövés). Emellett fontos, hogy a gyermek szociálisan is érett legyen arra, hogy megállja a helyét egy – az óvodai csoporttól egészen eltérő jellegű – osztályközösségben.

Azért tartottam fontosnak, hogy pár szóban megemlítsem az iskolaérettséget, mert egyre több példa van arra, hogy a szülők szégyellik, ha gyermekük kora ellenére még nem iskolaérett. Azt hiszik, hogy lemarad valamiről, ha nem lesz iskolás, rosszabb esetben elkönyvelik „hülyegyereknek”, akit legalább a látszat kedvéért be kellene nyomni egy iskolába. Itt a szülőnek el kell gondolkodnia, hogy mi fontosabb: az ismerősök véleménye vagy a gyermekük egészséges fejlődése. Tapasztalatom szerint itt az anyukák és apukák szeretetből fakadó aggodalom-ámokfutásának egy állomásáról van szó, akik interneten lesik a gyermekük születésétől fogva, hogy a gyermeküknek „mit kellene már régen tudnia”, vagy az anyukák játszótéri versenyéről, hogy kinek a gyereke ült, állt, kezdett el beszélni először, ki volt már 1 évesen szobatiszta és kinek ugrott le a gyereke 3 évesen a sarki boltba sörért. Természetesen mindenki érezheti, hogy az élet az utóbbi évtizedekben hihetetlenül felgyorsult, de éppen ezért van szükség arra, hogy a gyermekeinknek legyen lehetősége, hogy a saját módjukon, ütemükben fejlődhessenek, így megadva nekik a gyermekkor nyugalmát.

A kisiskolásokról

Az óvodások kapcsán az utánzás jelentőségét emeltem ki, mint a tanulás erre a korosztályra jellemző formáját. Iskoláskorba lépve a tudatos tanulás veszi át az utánzás szerepét, de mégsem azon az intellektuális módon, ami elsősorban a középiskolai oktatásban jelenik meg. A gyermekek azt tanulják meg igazán, élő módon, amihez érzelmileg is tudnak kapcsolódni. Ezért nem fogalmakkal, hanem képekkel tanítanak tanáraik, ezért van fontos szerepe a művészeti tevékenységeknek és ezért meghatározó, hogy tanítójuk lelkesedjen azért, amit tanít.

„A legdurvább hibát akkor követjük el, ha úgy tekintjük a gyermeket ezekben az éveiben, mint aki a felnőtt még be nem fejezett változata, és ha azt képzeljük, hogy ennek a korosztálynak a tanítása a felnőtt tudás leegyszerűsítéséből áll, leöntve némi édes mázzal, „feljavított”, hihető gyermekmesékkel és más „szórakoztató” történetekkel.” (L. Francis Edmunds: A Waldorf-pedagógia. 22.o.)

Az osztálytanító

Az osztálytanító 8 éven át tanítja osztályát, s kevés kivétellel ő tartja az összes tantárgyat. Ez persze nagyon sok készülést, odafigyelést igényel tőle, de az eredménye vitathatatlan. Szoros kapcsolat alakulhat így ki tanár és diák között, az osztálytanító sokszor jobban ismeri a gyermeket, mint annak saját szülei. Kritikaként szokták megfogalmazni, hogy felső tagozaton (amit Waldorf-iskolákban 13 évfolyamos, egységes volta miatt középtagozatnak neveznek) nem szakember tanítja a gyerekeket, így ez a minőség rovására megy. A tapasztalat ennek egy egészen más vetületét bizonyítja, miszerint a gyermekek azt látják, hogy az osztálytanító a tantárgyak széles skáláján tájékozott, és élénken érdeklődik a világ minden szelete iránt, nem „szakbarbár”. Persze nagyobb hiányosságok esetén az osztálytanítók bármelyik tantárgy kapcsán segítséget kérhetnek szaktanár kollégáiktól, és kérnek is szükség estén.

Ahogy óvodában, itt is az osztálytanító festi az osztálytermet, ő rendezi be az évszakasztalt, és ő készít minden epochához (ld. alább) táblarajzot.

Az év értékelése egyedülálló a Waldorf-iskolákban. Az értékeléshez csak 11. osztálytól társulnak jegyek, a diákok alapvetően szöveges értékelést kapnak. Ez nem a jól ismert „mondatbankos” rendszer, ami gyakorlatilag kevéssé tér el az osztályzatoktól, hanem egy mindenre kiterjedő jellemzést kap a gyermek minden tárgyból. Emellett osztálytanítójától kap egy általános jellemzést és egy bizonyítványverset is (ezeket a verseket az osztálytanító maga írja, felsőbb évfolyamokon esetleg választja).

L. Francis Edmunds könyvében az osztálytanítóról ezt az „összefoglalást” adja:

„Ezekben az években a tanár nemcsak mint személy áll előtte (a gyermek előtt), hanem mint az emberiség képviselője: az emberiségbe vetett bizalmat tanulja meg azzal, hogy bízik egy emberben. A Waldorf-iskolában ennek a bizalomnak a középpontjában az osztálytanító áll, aki hattól tizennégy éves korig kíséri osztályát. Ő ügyel a gyerekek fejlődésére, szoros kapcsolatot tartva a szülőkkel, a többi tanárral és ha szerencsés az iskola, akkor az iskolaorvossal is. Ő tanít minden általános tárgyat, ő követi a gyermekek fejlődését lépésről-lépésre, új tantárgyakat vezet be és új tapasztalatoknak ad helyet, amikor azok szükségesek. Gondozza a jó tulajdonságokat, a gyengeségekre felügyel, felfedezi a betegségek szimptómáit, igyekszik meglátni a morális és mentális nehézségeket. Nemcsak az a dolga, hogy tanítsa a gyerekeket, hanem hogy nevelje is őket: a tantárgyak tartalma arra szolgál és minden aktivitás arra irányul, hogy megszülessen az ember.” (i.m. 25.o.)

Az epochák

Az epochák általában 3-4 hetes oktatási időszakok, melyek során a gyerekek 3-4 hétig ugyanazzal a tárggyal foglalkoznak az ún. főoktatásban (ez reggel egy kb. 1,5-2 órás egység, amit 10 órától követnek a heti órarendnek megfelelő szakórák pl. nyelvek, matematika és magyar gyakorlóórák, kézművesség, kézimunka, ének, euritmia, bothmer-gimnasztika – húúúha! lesz még miről mesélnem)

„Nincs még egy tanítási módszer, mely ilyen mértékben koncentrálná és aktiválná a gyerekek érdeklődését, a tananyagot pedig ilyen szervesen felépített, összefüggő egységenként tudná velük elsajátíttatni.” (Frans Carlgren: Szabadságra nevelés. 55.o.)

Az epochák témája kapcsán készíti az osztálytanító a táblarajzot is, mely egyetlen képbe sűríti a tanultakat. Erre mintát ld. a facebookon (Waldorf Pécelen).

Az epochafüzet

Egy újabb érdekesség, hogy a Waldorf-iskolákban nem használnak tankönyvet, pontosabban tankönyvként a gyerekek füzete szolgál, melybe vázlatok (diktálás, majd jegyzetelés alapján) és illusztrációk kerülnek.

Talán pár gondolattal közelebb kerülhettünk a Waldorf-pedagógia megismeréséhez, de még nagyon sok dolog van hátra. A következő alkalommal szeretnék még írni a tantervi sajátosságokról (nyelvoktatás, művészeti tevékenységek, speciális Waldorf-tantárgyak) és a szülők szerepéről is, aminek súlya nem fogható egyik más iskolatípushoz sem. A kérdéseket várom itt és a facebookon (Waldorf Pécelen) is!