WALDORFBLOG.HU - Elindult a honlapunk!

Örömmel tudatjuk, hogy a péceli Waldorf-kezdeményezésről 2016-tól új helyen tájékozódhatsz. 

Tarts velünk új oldalunkon is, várunk a waldorfblog.hu honlapon!

A KOZMIKUS MESSZESÉGEK MAGASSÁGÁBAN
NYILATKOZIK MEG AZ ISTENSÉG
ÉS BÉKESSÉG VIRUL KI A FÖLDÖN
A JÓAKARATÚ EMBEREKNEK!

Adventi Kert

Egyik találkozónk alkalmával felmerült a kérdés, hogy szeretnénk-e Adventi Kert névre keresztelt kis ünnepséget. Waldorfos berkekben közismert ünnepi alkalomról van szó, de nekünk ez akkor még semmit nem mondott. Mivel azonban nyitott és lelkes Waldorf-szülő jelöltek vagyunk, így rögtön igent mondtunk erre a remeknek ígérkező, csapatot is építő kezdeményezésre. Idővel körvonalazódtak a részletek. Volt, aki a fenyőágak beszerzését vállalta, más az almákba tűzött gyertyákért felelt, a harmadik ember csillagokat vágott ki. Gyakoroltuk a korábbi találkozókon már az adventi dalokat is, illetve a háttérben zajlottak a hangszeres próbák. Izgatottan vártuk a nagy napot, december 18-át.
A péceli művelődési ház aulájában volt a gyülekező. Belépve halkan beszélgető szülőket láttam, miközben a gyerekek vidáman futkároztak. Egyszer csak halk csengőszó jelezte, hogy kezdetét vette az ünnepség. Fuvola és hegedűszó csendült fel és mi csendben, szép sorban bevonultunk a terembe. Középen fenyőágakból egy spirál volt kirakva, amin bizonyos távolságokra kis csillagok sorakoztak. A középpontjában pedig egy nagy gyertya égett, mellette vázában egy szál vörös rózsa díszlett. Körben székek voltak elhelyezve, mindegyik alatt egy-egy üvegbe rejtett pislákoló teamécses. A gyertyák fénye melegséggel töltötte meg a sötét termet. A közös éneklés közben aztán egyesével kivonultunk. Kaptunk egy almát, benne egy kis fenyőággal, és egy még meg nem gyújtott gyertyával. Ezzel az almával elsétáltunk a spirálban lerakott fenyőágak által alkotott kis úton, egészen a középpontig. Ott a nagy gyertya lángjával életre keltettük a mi gyertyáinkat és visszafelé haladva leraktuk a soron következő csillaghoz, a csillagocskát pedig cserébe magunkkal vihettük, majd visszaültünk a helyünkre.
Eddig azt hiszem mindenki hasonlóan mesélte volna el ezt a kis ünnepséget. Innentől kezdve viszont jöhetne mindenkinek a személyes megélése. Más nevében nem beszélhetek, így a saját élményeimet írom le. Utolsóként mentem az almába tűzött gyertyámért, így a többiek által lerakott égő gyertyák kirajzolták a már sokat emlegetett spirált. Amint azonban beléptem, olyan volt, mintha apró lámpásokkal megvilágított úton haladnék. És akkor döbbentem rá… Mi mindannyian ezt az utat keressük egész életünk során. Görcsösen igyekszünk rálelni a „saját utunkra”, miközben az végig ott van, ezernyi apró lámpással megvilágítva. Mindegyik gyertyaláng egy jelzés, hogy merre menjünk, mi azonban mégsem látjuk őket. Talán a nagyvárosok vibráló fényei mellett lehetetlen őket észrevenni, vagy csak már nem is áll rá a szemünk a keresésükre. Azt hiszem, elfásultunk és talán már nem hiszünk az út létezésében sem. Sokáig annyira „akartuk” meglelni a csodát, hogy végül az rejtve maradt előttünk a sok apró jelzőfénye ellenére. Az útra akarással ugyanis nem lehet rálelni. Talán abban rejlik a titka, hogy csak hagyni kell, hogy ő mutatkozhasson meg. Ez a felismerés pedig nyugalommal töltött el. Nem kell többé nekem keresnem a helyemet a világban, hiszen megmutatkozik majd az a kellő időben és a maga teljes valójában. Ha éber vagyok és „elkapom” az egyik jelzőfényt, akkor az már rávezet az utamra. Ha pedig már rajta vagyok, akkor bízom benne, hogy a mai világ harsány fényei sem tudják elhalványítani a többi apró, iránymutató, pislákoló fénycsóvácskát. Felszabadító volt ez a gondolat számomra.
Aztán felcsendült a záró muzsikaszó és mi szép csendben, mindenféle beszéd nélkül, az események hatása alatt elhagytuk a termet. Ment mindenki a maga útjára. Én is elindultam a magam kis felismerését jelképező csillagommal. Egész hazaúton lüktetett bennem ez a tapasztalás. Cikáztak a gondolatok és azt éreztem, hogy ezt mindenképp le kell írnom.
Köszönöm szépen ezt az újabb fantasztikus ÉLMÉNYT Mindenkinek!
Farkas-Kovács Anita

A december 5-én tartott Waldorf-találkozóról

December 5-én részt vettem  a második Waldorf-találkozómon a párommal, Pécelen.

2 hetente találkozik a Csapat, hogy megtervezzük a következő lépéseket, hogy minél hamarabb megalakulhasson a Waldorf-óvoda és -iskola. Sokat adnak nekem ezek a találkozók, mindenki egy célért van ott, hogy gyermekei  egy csodálatos intézmény segítségével ismerje meg a nagyvilágot!

Minden  alkalommal egyre jobban és jobban tapasztaljuk meg, mi szülők is, a Waldorf-oktatás előnyeit.

A szombati  találkozón volt szerencsénk megismerni három fiatal embert, akik Waldorf-iskolát végeztek. Sokat meséltek és mi sokat kérdeztünk.

Hogy mi fogott meg leginkább bennük? A határtalan nyitottságuk a világ felé és a pozitív kisugárzásuk, hogy pontosan tudják mi az útjuk, mi a nekik való szakma , mert a Waldorf ebben is nagy segítségükre van. Bár mindhárman más szakmát tanulnak/tanultak, egyben megegyeznek: imádták a Waldorf iskolát, a légkört, és hálásak a szüleiknek, amiért lehetőségük volt ott tanulni. Az osztálytanítókkal szoros kapcsolat alakult ki, ami most is tart, és a kölcsönös tisztelet jellemzi.

A párommal hallgatva a fiúk élményeit, azt gondoltuk, mindent megteszünk, hogy a mi gyermekeink is így meséljenek majd az iskolai évekről, hiszen azok megalapozzák további életük alakulását. Egészséges lelkületű fiatalokat ismertünk meg, akiket nem próbáltak meg beszorítani egy szabályokkal és elvárásokkal teli rendszerbe, épp ellenkezőleg, segítettek nekik kinyílni, mint egy  bimbódzó virág. Mert ezek Ők… a gyermekeink.

Bízom benne, hogy egyre több szülő fog csatlakozni a Csapathoz.

Ragyák Ivette

 

Mi történt velünk legutóbbi találkozónkon, december 5-én?

Szeretem azokat a szombatokat, amikor találkozunk. Olyan kikapcsolódást jelentenek nekem ezek az alkalmak, amik a sok munka ellenére töltenek. Ennek a mai alkalomnak pedig különös izgalommal tekintettünk elébe. Lehetőségünk nyílt ugyanis arra, hogy három, Waldorf-iskolát végzett, már leérettségizett diák bemutatkozását meghallgassuk. 

Már a terembe lépve érezni lehetett a vidám hangulatot, ahogy a terem megtelt még inkább élettel ezektől a fiataloktól. A legszembetűnőbb dolog számomra az volt, hogy mennyire közvetlenek, nyitottak ezek az ifjak. Aztán ahogy beszélgettünk velük arról, hogy milyen volt a Waldorf-iskola, hogyan érettségiztek, és hogy "megérte-e" Waldorf-iskolába járni stb., egyre inkább azt éreztük, hogy igen, mi is ilyen klassz srácokat szeretnénk majd a családi fészekből útjukra bocsátani. Miért? Mert nem a hagyományos keretek között megfásult fiatalok ültek velünk szemben, hanem olyan kedves, energikus, csupaszív emberek, akiket látva elhiszed, hogy van remény egy jobb világra. 

Ritka manapság a fiatalok körében az a fajta gondolkodás, amivel ez a három fiatalember bírt. Számukra érték volt a család. Mindannyian egyetértettek abban, hogy nem tudnak elég hálásak lenni a szüleiknek azért, amiért lehetővé tették számukra, hogy ezt az utat járhassák. Azt az utat, amin haladva önmagukra találhattak. Az iskola számukra egy meleg, szerető burkot jelentett, ahol azt nézték, hogy mit tudnak és nem azt, hogy mit nem. Ahol megmutatták nekik, hogy mennyi mindenhez értenek ahelyett, hogy elhitették volna velük, hogy értéktelenek. Ahogy mesélték, néha egymás szavába vágva az iskolás élményeiket, akkor döbbentem rá, hogy igen, így is lehet... Eszembe jutottak az én iskolai “élményeim”, vagy leginkább az igazi élmények hiánya. Nekik szinte csak ÉLMÉNYEIK voltak, csupa nagybetűkkel.

 Elmesélték az 5. osztályos tanévüket. Akkor tanultak az ókori Görögországról, ahonnan az Olimpia ered, így az az évük az Olimpiáról szólt. Testnevelés órákon az ókori görög olimpiák versenyszámait gyakorolták, mert az ország valamennyi Waldorfos ötödikese bizony Olimpián vesz részt. Fantasztikus ötlet szerintem! Kiderült az is, hogy ezek a fiatalok tökéletesen helyt tudnak állni nem csak a felsőoktatásban vagy az általuk választott hivatásukban, hanem az életben is. Sőt, számukra az volt a legszembetűnőbb különbség a felsőoktatásban a hagyományos keretek közül jövő társaikkal szemben, hogy tudtak beszélgetni egy adott témáról, volt véleményük és mertek szólni, ha arra volt szükség. És még hosszan sorolhatnám az ÉLMÉNYEIMET, amiket ezen a szombaton kaptam.
Azt hiszem, hogy minden jelenlévő egyetértett abban, hogy bár a mi iskolás éveinket már nem lehet megváltoztatni, de a gyermekeinknek nem kell a mi utunkat járniuk. Mi ebben hiszünk és ezért teszünk nap nap után. Éppen ezért az élménybeszámolók és a sok kérdezz-felelet után elköszöntünk ezektől a kedves fiataloktól és belevetettük magunkat újra a munkába. 

Kérdés, szavazás, kézfeltartás, tollsercegés.... Igen, most már tényleg egy lépésnyire van a gyermekünk születése, akit úgy hívnak: Alkotó Élet Pedagógiai és Művelődési Egyesület. Technikai okok miatt változtatni kellett az eredetileg kitalált néven, de ez sem okozott fennakadásokat. E-mailek jöttek, e-mailek mentek, ötletelt a csapat. A választásunk végül a fent említett Alkotó Életre esett. Ez volt az összes szóba jövő variáció közül talán a legbeszédesebb, mert arról szól, amit jelent, hogy alkotó, önkifejező embereket nevelünk, készítünk fel az életre.
A munka levezetéseként pedig még arra is kaphatóak voltunk, hogy ismét együtt énekeljünk Adventre hangolódva.
A következő találkozóra a tervek szerint 2015. december 19-én, szombaton, 9-11:30 között kerül sor. A művelődési ház zárva lesz, így a helyszínről később értesülhettek itt. Kövessétek nyomon a fejleményeket továbbra is, vagy még jobb, ha eljöttök!

Farkas-Kovács Anita